A Föld felszínének kétharmadát borító óceánok kulcsszerepet játszanak a bolygó légköri egyensúlyának fenntartásában. A globális szén-dioxid-kibocsátás körülbelül 26%-a a tengerekben oldódik fel, ahol a fitoplanktonok és más mikroszkopikus élőlények akár 70%-át hasznosítják. E folyamat révén a tengeri élőlények fotoszintetizálnak, és szerves anyaggá alakítják át a szén-dioxidot. Amikor ezek az élőlények elpusztulnak, maradványaik a tengerfenékre süllyednek, így az ott felhalmozódott szén-dioxid évezredekre kiszakad a légköri körforgásból. Ez a folyamat rendkívül fontos a globális szén-dioxid-szint szabályozásában, és bizonyos tudományos irányzatok a tengeri biomassza növelését látják a klímaváltozás elleni harc egyik alapvető eszközének.

Ráadásul egy friss kutatás a Science folyóirat hasábjain hangsúlyozza, hogy a tengeri hóról és a szén-dioxid-megkötésről alkotott eddigi modellek némileg túlbecsülték a folyamat mértékét. Manu Prakash, a Stanford Egyetem biomérnöke, a kutatás egyik szerzője figyelmeztetett, hogy a különbséget több száz gigatonna nagyságúra becslik.

A teoretikus modellek szerint ezek a maradványok nem pusztán lehullanak a tengerfenékre. Az elpusztult organizmusok nyálkás nyomot húznak maguk után, amelyek segítenek lassítani a süllyedést, ezzel megnövelve a maradványok eltűnésének idejét. Ezen kívül a tenger mélyén található különböző élőlények elfogyasztják a süllyedő anyagokat, így a szén-dioxid kombinációja más tényezőkkel együtt bonyolítja a folyamatot.

A kutatók a tengeri hóról végeztek vizsgálatokat egy új, egyedi mikroszkóp segítségével, amelyet a Stanford Egyetemen fejlesztettek ki. A mikroszkóp használata során a kutatók a Maine partjainál vett mintákat elemezték, és figyelték a tengeri hór maradványainak süllyedését. A kutatás során mesterséges részecskéket is alkalmaztak, amelyek révén láthatóvá vált a süllyedő anyagok mozgása. Megállapították, hogy a tenger felszínétől számított 100 méteres mélységig a lehulló anyagok kétszer annyi időt töltenek a vízben, mint korábban feltételezték.

Ez a kutatás nemcsak új empirikus adatokat szolgáltat a tenger ökoszisztémájának megértéséhez, hanem figyelmeztet arra is, hogy a klímamodellek hajlamosak túlbecsülni a szén-dioxid megkötésének hatékonyságát. Manu Prakash nemcsak az új mikroszkóp feltalálója, hanem korábban a Madagaszkáron előforduló paraziták viselkedésének tanulmányozásáról is ismert. Az ő szakértelmét szerteágazó tudományágakban jól hasznosítja, és jelenlegi munkája az óceánok szerepének új megértéséhez vezethet a klímaváltozás elleni harcban. Az oceán fenntarthatósága és a globális éghajlat stabilizálása érdekében végzett kutatásai kulcsfontosságúak lehetnek a jövő generációk számára.