Tokió, több mint 37 millió lakosával, egy olyan város, amely nem éppen ideális helyen fekszik. A várost sok kisebb és nagyobb folyó és csatorna szeli át, ám ezek közül sok sík vidékeken helyezkedik el, így egy átlagos eső után is hatalmas vízgyűjtő képződik. A monszunszezon és a környező hegyek miatt a város sok csapadékvizet kénytelen elnyelni, és a lakosság 30%-a tengerszint alatt él. Ráadásul a városnak az éves földrengésekkel is meg kell küzdenie.

Míg a földrengések ellen nehéz védekezni, az áradásokkal a modern technológiát használva birkózik meg a város. Az elmúlt évtizedekben Tokióban sokkal jobban kezelik a vízelvezetést, köszönhetően a 230 milliárd jen (majdnem 570 milliárd forint) értékű Metropolitan Area Outer Underground Discharge Channel (MAOUD) projektnek, ami a város áradásmegelőző földalatti csatornákból és tározókból áll.

A rendszer öt hatalmas hengerszerű víztározóból és egy óriási földalatti nyomáskiegyenlítő medencéből áll, amelyeket összekötő csatornák hálózata fedi. Az ötlete a második világháború utáni években született, amikor a Kathleen tájfún 1100 ember halálát okozta, míg az 1958-as Ida tájfún egy hét alatt 400 milliméter csapadékot hozott, 1269 áldozatot követelve.

A japán kormány felismerte, hogy szükséges védekezni az időjárás okozta pusztítások ellen; így már az ötvenes években a GDP 6-7%-át a katasztrófák hatásainak mérséklésére és a kockázati tényezők csökkentésére fordította. A fejlesztett védművek ma már több tucat gátból, víztározóból és csatornából állnak, és a rendszer középpontjában a 1993–2006 között kiépült MAOUD áll.

A rendszer részei közé tartozik öt darab, egyenként 65 méter magas és 32 méter átmérőjű hengeres tartály, 6,4 kilométernyi vízelvezető alagút, valamint egy óriási, 18 méter magas, 177 méter hosszú és 78 méter széles víztározó. A víztározóban 59 betonpillér található, amelyek 551 tonnásak, a kialakítás miatt sokan "fölad alatti katedrálisnak" is nevezik ezt a komplexumot, amely népszerű turistacélpont és filmdíszlet is. Az infrastruktúra díszleteként szerepelt például a Mirror’s Edge videojátékban és sok japán zenei videóban.

Ezek a hengeres tározók egyenként majdnem 50 millió liter víz befogadására képesek, a tározók végén található pumpák pedig olyan teljesítménnyel működnek, hogy 12 másodperc alatt ki tudnának üríteni egy olimpiai nagyságú úszómedencét.

Amikor eső érkezik Tokióba, a rendszer automatikusan aktiválódik, és felesleges csapadékvizet léptet be a földalatti csatornákon keresztül. Az átlagos esőzések, amelyek elérhetik az óránként 50 millimétert, viszonylag kezelhetők, de előfordul, hogy 65-75 milliméterre nőnek. A legrosszabb esetekben, amikor akár 100 milliméter csapadék is hullhat egy órán belül, a komplex védelmi rendszer veszi át az irányítást, amely képes kezelni a plusz csapadékvizet, ezzel megakadályozva a város elöntését. Ez a víz az Edó folyóba kerül, amely jobban elbírja a terhelést.

A rendszer nagyméretű hengeres tározókat használ az árvíz felfogására, valamint a hatalmas földalatti medencéjét is arra szolgálja, hogy kezelje a gyorsan áramló víz lendületét, így megvédve a pumpákat a károsodástól. Emellett átmeneti tárolásra is szolgál, mielőtt a víz a folyóba kerül.

A gigaberuházás tizenhárom év alatt majdnem megtérült; a japán földügyi minisztérium becslése szerint 2006 óta a rendszer működése által a kár 65%-át sikerült megelőzni. Évente átlagosan hétszer van szükség a rendszer beavatkozására; de 2024 júniusában akár négyszer is aktiválni kellett, a klímaváltozás miatt pedig ez a szám várhatóan nőni fog.

Ráadásul már van olyan tájfún is, amellyel a komplex rendszer sem bír el: 2023 júniusában négyezer otthon került víz alá Tokióban. Ezért a japán hatóságok egy újabb, 37,3 milliárd jenes (92 milliárd forint) projektbe kezdtek, hogy megerősítsék és fejlesszék a város vízelvezető rendszereit. Eközben egy másik, még nagyobb projekt is zajlik, amely 2027-re tervezi átadni egy 13 kilométer hosszú földalatti csatornát, amely a Sirako és a Kanda folyókból szívja majd el a felesleges esővizet, ezzel csökkentve a város árvízveszélyét.