Amikor kamasz voltam, egy intézetbe kerültem, ahol főként roma származású gyerekek éltek. Az intézet mindennapi életét a szegénység, az éhezés és a nehézségek határozták meg, de mindezek ellenére ott tapasztaltam meg a barátság és a szeretet valódi erejét.

Az intézet lakói között akadtak olyanok, akik viszonylag hosszú ideig éltek saját családjuk körében, de az anyagi körülményeik miatt végül az intézmény mellett döntöttek. Itt nemcsak hogy barátokra leltek, hanem együtt találták meg azokat a módokat, ahogy a rendelkezésre álló élelmiszerekből a lehető legfinomabb ételeket készíthették el.

A bodag, a punya, és a vakarék – ezeket az egyszerű, mégis ízletes étkezési formákat ott tanultam meg. A bodag egyfajta lepénykenyér, amit kemencében, vagy egyszerűen egy tűzhelyen is el lehet készíteni lisztből, vízből és sóból, míg a punya gyakran készül maradékokból, hiszen az jellemző a szegény sorsú családokban, hogy minden falatot felhasználnak. A vakarék pedig a legkreatívabb étkezések egyikét jelenti, hiszen gyakorlatilag bármit össze lehet keverni, ami adott, így születnek meg a legkülönfélébb és legfinomabb fogások.

Bár a szegénység sokszor megnehezítette életünket, ezek az élmények és a közösen eltöltött idő a legszebb emlékeket adták számomra. Az éhezés és a nélkülözés mindennapi küzdelme ellenére az ottani gyerekek közt valódi szeretet és összetartás alakult ki. Most, évekkel később visszagondolva, tudom, hogy a legfontosabb dolgot adták nekem: a barátságokat, amelyek meghatározzák az életemet.

Sokan talán elítélnek minket a szegénységünk miatt, de én mindig azt mondom, hogy a legszegényebb emberek is képesek a legnagyobb szeretetre és összetartásra. A válságok idején, amikor a legnehezebb, érdemes a legjobban odafigyelni egymásra, és azt az apró örömet keresni az életben, amely valóban számít. Mert végül a szeretet az, ami megmarad, és amiért érdemes küzdeni.