Egy friss ombudsmani határozat fényt derített az Újpesti Csokonai Vitész Mihály Általános Iskola és gimnázium súlyos hibáira, azzal vádolva az intézményt, hogy megsértette az egyenlő bánásmód követelményeit az autista diákokkal szemben. A határozat szerint az iskola elmulasztotta teljes körűen biztosítani azokat a fejlesztési lehetőségeket, amelyeket egy szakértői vélemény előír. Bencének, az SNI-s diáknak nemcsak a tanulmányai, hanem a szociális életében is súlyos következményekkel kellett szembenéznie, mivel osztálytársai és az iskola nem biztosította a számára szükséges támogatást.

Az Újpesti Csokonai Gimnázium alapító okiratában kifejezetten fel van tüntetve, hogy vállalja a sajátos nevelési igényű diákok oktatását, azonban a szülők szerint az iskola nem tájékoztatta megfelelően a többi szülőt és a többi diákot Bence állapotáról. Bence viselkedése, amely a szülei szerint az elmaradt fejlesztések miatt vált zavaróvá, súlyos következményekkel járt. Az iskola környezetében történő csúfolódások miatt Bence végül rá támadt több osztálytársára is.

A szülők kényszerültek arra, hogy másik iskolát keressenek gyermeküknek, mivel az Újpesti Csokonai gimnázium nem tudta megadni a szükséges támogatást. Az iskola viszont azt állítja, hogy a szülők nem értesítették a szakértői bizottságot az iskolaváltásról, így az autista tanulóról nem készült friss szakvélemény. Az iskola vezetősége szerint a szülői felelősség is szerepet játszik abban, hogy a gyerek speciális igényeit figyelembe kell venni, mielőtt egy 32 fős osztályba íratják.

Bence autizmus spektrumzavarral diagnosztizálták három és fél éves korában. Édesanyja, Hajni, a diagnózis után azonnal megkezdte Bence fejlesztésének előkészítését. Az iskola választásának hátterében az állt, hogy az intézmény integráló iskolaként van nyilvántartva. Ráadásul Bencének a pontszámai alapján angol-francia nyelvi tagozatos osztályba került, ahol remélték, hogy az ottani környezet segíteni fogja őt.

Azonban a problémák már a gólyatáborban elkezdődtek, ahol Bencét kirekesztették a közösségből, és egyes diákok bántalmazni kezdték. Hajni már a tanév elején egyeztetett az iskola vezetésével, de míg Bence állapotáról részletesen beszámolt, a többi szülő és diák soha nem értesült a helyzetről. Ráadásul, amikor többször is érdeklődtek a fejlesztések időpontjáról, érdemi választ nem kaptak. Novemberre végül csak heti két órás fejlesztés jutott Bencénék, míg a szakvéleményben heti öt órát írtak elő.

Egy decemberi egyeztetés során kiderült, hogy az utazó gyógypedagógus, aki Bencére lett volna kijelölve, nem rendelkezik autizmusspecifikus végzettséggel, így nem tudta biztosítani a megfelelő támogatást. Bence viselkedése fokozatosan romlott az iskolai környezetben, egyre nehezebben tudott beilleszkedni, és ezek az események tragikus fordulatot vettek egy konfliktus során, amikor fizikálisan bántalmazott néhány diákot.

Hajni ezután a gyermekvédelmi hatósághoz is fordult, amely azonban megállapította, hogy a szülők felelősségteljesen jártak el, és a helyzetet lehetett volna megoldani az iskola korábbi figyelmével. Bence azóta távoktatásra kényszerült, majd egy új iskolába helyezték át, de a szülők már szabálysértési feljelentést tettek az iskola ellen, mert úgy érzik, hogy Bence nem kapta meg a megfelelő támogatást, amelyet a megállapított diagnózisuk alapján megérdemelt.

Az iskolai vezetés részéről azonban más a helyzet, mivel azt állítják, hogy az iskola felkészült volt, és a szülők nem tájékoztatták megfelelően a gyerek helyzetéről. A jogvédők hangot adtak aggodalmuknak, miszerint Bence esete nem egyedi, és a sajátos nevelési igényű gyermekek sokszor nem jutnak elég figyelemhez az iskolai környezetben. A társadalomnak bővített felelősséget kell vállalnia az ilyen helyzetek kezelésében, és sürgősen tenni kell az SNI-s diákok esélyegyenlőségéért, hogy minden gyerek, köztük a Bencék is, egyenlő esélyekkel fejlődhessenek az oktatásban.