A középpontban Forgács Gábor halála áll, amely arra sarkallja a művész világot, hogy megossza érzelmeit és emlékét. Amint egy híres személy, legyen az egy színész, zenész vagy más művész eltávozik, a médiában megjelennek a régi baráti kapcsolatok és a közösen eltöltött idő pillanatai, amelyek nem minden esetben tükrözik a valóságot. Az ilyen helyzetekben gyakran megjelenik a katasztrófaturizmus jelensége, amely a szomorú események körüli felesleges hírverésről szól.

Forgács Gábor, akit a közönség szívébe zárt a kabarékban és a szinkronmunkák során, most már emlékeinkbe zárva él tovább. Az emlékek, amiket ő hagyott hátra, sokkal kevesebbek, mint ami a kollégái és pályatársai szívében él. Az emberek gyakran éreznek késztetést arra, hogy többet tudjanak meg arról, hogyan távozott, hiszen a halál ügyeselgése sokszor nem a legszebbek között valódi.

A halál sosem gyönyörű, de az idealizált elképzelések – mint például az otthoni, családi körben való elalvás – sokkal vonzóbbak. A valóság azonban gyakran távol áll a romantikus elképzelésektől. Ilyen esetekben joggal merül fel a kérdés, vajon miért van szükség arra, hogy a nyilvánosságot részletekkel terheljük. Célunk mindössze annyi, hogy megőrizzük az emlékét anélkül, hogy lerombolnánk a tiszteletet, amit megérdemel.

Straub Dezső Forgács Gábor halála kapcsán elmondta: „Egy hete beszéltem vele, éppen akkor voltam szerencsés, mert úgy viselkedett, mint szokott. Az utolsó beszélgetésünk során mondta, hogy hospice-házban van. Nagyon megrázott ez a kijelentés.”

Ez nemcsak Straub számára volt megdöbbentő, hanem az egész művészeti közösség számára is, akik a művész utolsó pillanataira emlékeznek. A kérdés, hogy a nagyközönségnek jogában áll-e tudnia a művész utolsó heteiről, ahol a körülmények nem mindig voltak méltók a korábbi életéhez. Az, hogy mit hoz el nekünk az emléke, nem más, mint a méltóság megőrzése – vagy annak elvesztése.

Bár a halál után a részletek már nem számítanak az eltávozott számára, bizonyos értelemben üzenetet közvetíthetnek a többi élő felé. Próbáljunk meg jobb emberekké válni, és tartsuk meg azokat a kevésbé dicsőséges pillanatokat magunkban, amelyekhez nem szeretnénk, hogy mások hozzáférjenek a halálunk után. A temetés és az emlékek idején sokkal inkább kellene a pozitív dolgokra koncentrálnunk.