A filmipar új korszakba lépett, amelyben a véges források és az új ötletek keresése kulcsfontosságúvá vált. A COVID-19 világjárvány és a hollywoodi sztrájkok hatására a nagy stúdiók az igazán jövedelmező projektek felé fordultak, ami éles ellentétben áll a korábbi, hurráoptimista megközelítéssel. Éppen ezért az ilyen filmek, mint az 'Elektronikus állam' (The Electric State) megjelenése is jónéhány kérdést felvet. A Netflix legújabb sci-fi drámájának kosztümje nemcsak egy szórakoztató képet fest a technológia és a múlt konfliktusáról, hanem azt is megmutatja, mivé válik a világ, amikor a gondolkodást felváltja a gépi logika.

Az 'Elektronikus állam' alapjául a svéd Simon Stålenhag képregénye szolgál, mely idén már a Netflixen debütált. Stålenhag vizuális stílusa egyedi: a retrofuturista elemekkel teli világai magukban hordozzák a melankóliát és a nosztalgiát, ahogy az emberek és gépek közötti ellentéteket ábrázolják. A film cselekménye a háború utáni világra összpontosít, ahol a főszereplő, Michelle és robotbarátja, Cosmo közösen próbálják megkeresni eltűnt rokonát egy technológiai dominálta környezetben.

A film nagyon ambiciózus, de a befektetett pénz és erőfeszítések ellenére a végeredmény vegyes fogadtatásra talált. A költségvetése körülbelül 320 millió dollárra rúgott, ami rendkívül magasnak számít – még a Marvel-filmek új költségvetései között is. A Russo fivérek rendezésével a főszerepekben pedig olyan nevességek tűnnek fel, mint Millie Bobby Brown és Chris Pratt, akikkel együtt olyan színészek is játszanak, mint Woody Harrelson és Giancarlo Esposito.

A film tárgyalásának egyik legnagyobb hibája, hogy hiába a gyönyörű vizuális képek, a tartalom nem áll meg a helyén. Sokat próbál mondani a transzhumanizmusról és az emlékek elvesztéséről, ám mindezek háttérben maradnak, és nem tudják valóban megérinteni a nézőt. A karakterek közötti kapcsolatok is felszínesek, és nem alakulnak ki olyan mély érzelmi szálak, amelyek a nézőket valóban lekötnék.

Bár a film számos izgalmas elemet ötvöz, mint például a robotokkal való interakciók, a feszültség az emberi kapcsolatok ábrázolásában hiányzik. A közelmúlt legnagyobb sci-fi filmjei az empátiára és a mélyebb érzelmekre helyezik a hangsúlyt, míg az 'Elektronikus állam' inkább a látványra és a nagyszabású akciójelenetekre koncentrál.

Ha valaki egy hasonló film élvezésére vágyik, amely izgalmas akciójelenetekkel és egyedi látványvilággal rendelkezik, érdemes megnézni, de figyelmeztetni kell: a mélyebb tartalomra ne számítsanak. Az élmény emlékezetes lehet, de a művészi értékek terén sajnos nem maradandó benyomást kelt. Az 'Elektronikus állam' tehát olyan film, amely felveti a kérdést: vajon érdemes-e együttműködni egy beszélő bankautomata világával, ha az csak egy élvezetes, de tartalmilag üres kilátást nyújt?