Kazinczy Ferenc, a magyar felvilágosodás kiemelkedő alakja 1786-ban öt felejthetetlen hetet töltött Bécsben. E hosszú tartózkodás alatt találkozott személyesen Angelo Solimannal, az afrikai származású szabadkőművessel, akivel életre szóló barátságot kötött. Kazinczy és Soliman első találkozójuk során egy üveg édes tokaji bor mellett beszélgettek, és e találkozó sorsdöntő volt mindkettejük életében. Később, 1788-ban Kassán ismét találkoztak, ahol Soliman hivatalos látogatás keretein belül együtt ebédelt Kazinczyval és Brigido Mihállyal, a Szepesség új püspökével, aki szintén szabadkőműves volt.

Az 1786-ban Bécsben elkezdődött barátságuk továbbra is erős maradt, Kazinczy több levélben is említi Solimant. A két férfi felnőtt életében sokáig fenntartották a kapcsolatot, egészen Soliman 1796-os haláláig.

Angelo Soliman eredeti neve Mmadi Make, aki kisgyermekként került el fogságba egy spanyol hajós által, miután a nigériai törzsek egyik vezetőjének gyermekeként rabolták el. Az életét rabszolkasorból emelte fel a tehetsége révén; kivételes műveltsége és sokoldalú tudása révén kormányzók és hercegek inasává vált, számos nyelvet megtanult, és a kortársai között a legkiválóbb tudósok közé tartozott. E szellemi felkészültségének köszönhetően Bécs egyik elitebb házát látogatta, mint a császárok bizalmasa, ahol a legnagyobb tisztelettel övezték.

Soliman 1781-től az „Az igaz egyetértéshez” elnevezésű bécsi szabadkőműves páholy almestere is volt, ahol többek között a beavatási szertartásokat vezette. Ebben a páholyban, amelyet Mozart is látogatott, Solimant Massinissához, az ókori numídiai királyhoz hasonlították. Kazinczy, aki magát is szabadkőművesnek tartotta, szintén a görög dalnok, Orpheus nyomán kapta saját szabadkőműves nevét.

Kazinczy Ferenc egy találkozó során szembesült Soliman fizikai megjelenésével, amely első pillantásra egyfajta sokkot okozott számára. Hangsúlyozta, hogy Soliman arcát nem a 'szerecsen' jelzővel illette, hanem emberként tekintett rá. Elmondása szerint Soliman jóindulata és kedvessége vonzotta őt, amelyet megtapasztalt, és mély barátságot alakítottak ki. Soliman intelligenciája és embersége felülmúlta a sztereotípiákat, amelyek a korabeli társadalomban elterjedtek voltak az afrikai származású emberekről.

A társadalmi mobilitás kérdése, amely lehetővé tette több afrikai származású ember számára, hogy beilleszkedjen az európai köztudatba, szintén érdekes aspektusa ennek a korszaknak. Az olykor rabszolgasorsba kényszerített, de képzett afrikai oktatók, katonai vezetők és művészek is elkezdtek szerepet játszani az európai kultúrában. Soliman esetében a bécsi elit körében való elfogadottsága abban nyilvánult meg, hogy nemcsak krónikás képe volt a polgári életben, hanem aktívan részt vett a szellemi életben is.

Az átfogóbb társadalmi és kultúrális diskurzus azon kérdések köré épült, hogy miként értelmezik a különböző rasszok közötti különbségeket, és hogy milyen értékrendszereket alakítanak ki körülöttük. Az általános antropológiai diskurzus, amely a felvilágosodás idejében terjedt, különböző megközelítéseket tett lehetővé a fekete ember jogairól és lehetőségeiről, amelyek a koloniális elnyomás közepette is megerősítették a faji előítéleteket.

Bár Soliman barátságát sokan tisztelettel övezték, a halála utáni években a bécsi közgondolkodás megőrizte a faji különbözőségeket, amelyek az antropológiában elterjedtek lettek. Halála után Soliman testét kipreparálták, és kiállították az akkori Természettudományi Múzeumban, amely a korszak szellemiségét és a társadalmi feszültségeket is tükrözte.

A Kazinczy és Soliman közötti barátság a kor fogalmainak átalakító szerepét mutatja be, és példaként szolgál arra, hogy a felvilágosodás szelleme hogyan képes volt áthidalni a különböző kultúrák és etnikai háttér között.