A Parkinson-kór rejtélyes kezdetei

A Parkinson-kór tünetei gyakran észrevétlenül kezdődnek: finom kézremegés, vagy izommerevség jelei mutatkoznak. De a betegség előrehaladtával az agysejtek pusztulásnak indulnak, és a panaszok fokozódnak. Mi állhat a háttérben? Hosszú ideje keressük a választ, de most úgy tűnik, közelebb kerültünk a megoldáshoz.

A kulcsszereplő: α-szinekulin fehérje

Az α-szinekulin nevű fehérjéről van szó, amely az egészséges agyban segíti a sejtek közötti kommunikációt. Ám Parkinson-kór esetén ennek a fehérjének a viselkedése megváltozik: káros aggregátumokká tömörül, amelyek komoly problémákat okoznak.

A tudomány új felfedezései

Korábbi tanulmányok a fibrilláknak nevezett nagyobb aggregátumokra összpontosítottak, amelyek jól láthatóak a Parkinson-betegek agyában. Az új kutatás azonban a sokkal kisebb és veszélyesebb α-szinekulin oligomerekre tereli a figyelmet, amelyek mikroszkopikus lyukakat fúrnak az idegsejtek membránjába.

Lyukak a sejtekben: hogyan működik?

"Mi vagyunk az elsők, akik közvetlenül láthattuk, hogyan alakulnak ezek az oligomer pórusok" - nyilatkozta Mette Galsgaard Malle, az aarhusi és Harvard Egyetem posztdoktori kutatója. A folyamat három lépésből áll: először az oligomerek a membránhoz tapadnak, különösen a görbült részeken. Ezután részlegesen beékelődnek a membránba, végül pórust képeznek, ahol molekulák szivároghatnak át, zavarva ezzel a sejt belső egyensúlyát.

Dinamikus pórusok: miért nem halnak meg az idegsejtek azonnal?

Ezek a pórusok nem statikusak: folyamatosan nyílnak és záródnak, mint apró forgóajtók. "Ez a dinamikus viselkedés magyarázatot adhat arra, miért nem halnak meg az idegsejtek azonnal" - mondta Bo Volf Brøchner, a tanulmány vezető szerzője. Ha a pórusok állandóan nyitva maradnának, a sejtek gyorsan elpusztulnának.

Új módszerek a kutatásban

Ez az első alkalom, hogy ilyen pórusdinamikát valós időben figyeltek meg, köszönhetően egy újonnan kifejlesztett, egyedi vezikula-analízis platformnak, amely lehetővé teszi az egyedi fehérjék közötti kölcsönhatások nyomon követését.

Hosszú út a megoldáshoz

A kutatók már tesztelték a nanorészecskéket – kis antitest-fragmentumokat –, amelyek kifejezetten ezekhez az oligomerekhez köthetők. Bár ígéretesek, mint diagnosztikai eszközök, a kezelésig még hosszú út vezet.

A jövő egy lépéssel közelebb

A kutatási csapat hangsúlyozza, hogy az eredmények modellrendszerekben születtek, nem élő sejtek között. A következő lépés a kutatásait biológiai szövetekre kiterjeszteni, ahol bonyolultabb tényezők is közrejátszanak.

"Ez a platform nagyon erős, de most a következő lépést kell megtennünk, hogy megvizsgáljuk, mi történik összetettebb biológiai rendszerekben" - zárta szavait Mette Galsgaard Malle.