Justin Trudeau kanadai miniszterelnök január 6-án bejelentette, hogy lemond, amint a liberális párt megválasztja következő vezetőjét. Közvetlenül a bejelentés előtt találkozott a főkormányzóval, és kérte a parlament március 24-ig történő feloszlatását. Ez a lépés visszaállítja a kormány napirendjét, és előkészíti a választásokat.

Hogyan jutottunk idáig?

2015-ben Trudeau a választási reformmal és a pénzügyi egyensúlyozással kapcsolatos nagyszabású ígéretekkel a harmadik helyről elképesztő módon többségi kormányra juttatta a Liberális Pártot. Ám ezek a magasztos ígéretek hamarosan csalódásnak adták át a helyüket. A választási reformra tett kísérletek Trudeau mandátumának első évében elmaradtak, az államháztartási hiány pedig történelmi méretűre, 61,9 milliárd dollárra duzzadt. Eközben kormánya botrányokba keveredett, a miniszterelnöki hivatal pedig egyre zárkózottabbá és titkolózóbbá vált.

Trudeau lemondására közel egy hónapos hallgatás után került sor, miután az egyik legmegbízhatóbb és legközelebbi kollégája, Chrystia Freeland pénzügyminiszter lemondott azon a napon, amikor a várva várt „Őszi Gazdasági Nyilatkozatot” kellett volna benyújtania. Távollétének bejelentésekor Freeland a „költséges politikai trükkök” miatti csalódottságára hivatkozott.

A helyzet pedig most azt látja, hogy Donald Trump, az Egyesült Államok hivatalba lépő elnöke, fenyegetőzik Kanadával, hogy 25 százalékos vámot vet ki az Kanadából és Mexikóból érkező összes árura, ami megnyomoríthatja az ország gazdaságát. A kérdés az, hogy mi történt Trudeau egykor ígéretes vezetésével, és mi vár Kanadára, amikor szembe kell néznie ezekkel a növekvő kihívásokkal.

Mi a következő lépés?

A liberális kormány számára sürget az idő. Donald Trump nem tántorodott el a vámokkal való fenyegetésétől, és nyíltan spekulál arról, hogy gazdasági eszközökkel veszi át az ország irányítását.

A tartományi vezetők betöltötték a szövetségi kormány által hagyott űrt. Doug Ford, Ontario miniszterelnöke például amerikai hírcsatornákon jelent meg, Kanada mellett érvelve. Danielle Smith, Alberta miniszterelnöke pedig nemrégiben Floridába utazott, hogy emlékeztetni Trumpot a kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokra és arra, hogy a Közel-Kelet helyett Kanadából vásárolnak kőolajat és földgázt.

A liberális párt felgyorsította a vezetői versenyt azzal, hogy január 24-i határidőt szabott a jelölteknek a jelölési papírok benyújtására. A miniszterelnöki verseny szabályai között szerepel a magas, 350 ezer dolláros belépési díj, amelyet egyéni adományokból gyűjtenek össze. A vezetőt pedig március 9-én választja meg a párt összes tagja.

Az új vezető lesz Kanada miniszterelnöke, de ez a személy kaphatja a legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnöki címet, mivel két héttel később vissza kell térnie az alsóházba a „Trónbeszéddel”.

A Trónbeszéd a kormány jogalkotási programját határozza meg, és a hagyomány szerint egyben bizalmi szavazást jelent. Az összes ellenzéki párt ígéretet tett arra, hogy az első adandó alkalommal leszavazza a kormányt, ami minden valószínűség szerint a május eleji választások időpontját jelenti.

Sok ismeretlen tényező van még, amikor azt latolgatjuk, hogy mit hoz a jövő Kanada számára. Ha a közvélemény-kutatások továbbra is a Konzervatívok támogatottságát mutatják, akkor Pierre Poilievre kormánya a Liberálisoktól való gyors eltávolodást jelenteni.

Az USA árnyéka

A nemzetközi fronton várhatóan Poilievre konzervatív kormánya több közös pontot találhat a Trump-adminisztrációval. Valószínűleg Kanada figyelmét is el fogja terelni az éghajlati kötelezettségvállalásokról, amelyeket Trudeau előnyben részesített, cserébe a kanadai olaj- és gázipar erősebb szerepéért.

De ha az USA tüszent, Kanada megfázik.

Kanadában idén október 20-án vagy azelőtt esedékesek a választások, így Trump nagy szerepet fog játszani a kampányban. A kanadaiakat már régóta aggasztja, hogy mi történik a határtól délre, és bár az ország túlélt az első Trump-kormányzat megrendülését, a második kormányzás átvészeléséhez politikai stabilitásra lesz szüksége.

Úgy tűnik, hogy Kanada képes önállóan megválasztani vezetőjét és jövőjét, és Washington pedig remélhetőleg tiszteletben tartja a két nemzet régóta fennálló és független kapcsolatát, ami jelenleg az ország legalapvetőbb szükséglete, és amit sok kanadai úgy érez, hogy országuk legközelebbi szövetségese nem kérdőjelezhet meg.

Ebben a bizonytalan helyzetben Trudeau lemondása a kanadai politika egy viharos fejezetének végét jelenti. Egykor a remény és a progresszív eszmék szimbóluma volt, de vezetése megingott a megszegett ígéretek, botrányok és a gazdasági nyomás súlya alatt.

Miközben Kanada az új vezetésre és az előttük álló kihívásokra készül, Trudeau öröksége egyszerre szolgál figyelmeztető példaként és emlékeztetőként a modern politika változékonyságára. A kérdés az, hogy ki lép a helyére, és hogyan alakul az ország jövője, amikor a gazdasági nehézségek és politikai feszültségek egyre inkább megterhelik a kanadai társadalmat.