Donald Trump második elnöksége előtt várható volt, hogy az amerikai külgazdaság-politikában nagy szerepet játszik majd a vámháború, ahogyan első regnálása során is tette. Trumpnak 2017–2021 között röggeszméje volt az amerikai kereskedelmi hiány védővámokkal való leszorítása, mivel az Egyesült Államok úgy értékelte, hogy az ország több árut importál, mint amennyit exportál. Trump első elnöksége alatt a vámoktól az amerikai ipar feltámasztását várta, hivatkozva arra, hogy a termelés ázsiai kiszervezése és az európai ipari import magas szintje felelős az amerikai ipari foglalkoztatás csökkenéséért – amely elképzelést Joe Biden exelnök is átvette.

Jelenleg Trump számos alkalommal hangoztatta, hogy az Egyesült Államok a 19. század végén volt a leggazdagabb, amikor protekcionista kereskedelmi politikát folytattak, többek között a Trump által emlegetett William McKinley republikánus elnök alatt. A vámfenyegetéseket pedig egyre inkább nemcsak az ipar védelmében, hanem politikai eszközként kezdte alkalmazni.

Ezek a bejelentések az elmúlt hetekben példa nélküli turbulenciát keltettek a nemzetközi kereskedelemben.

Trump február elsején közölte, hogy 25%-os vámpolitikát vezet be Mexikóra és Kanadára, annak ellenére, hogy az ezen országokkal való háromoldalú szabadkereskedelmi paktumot maga is elismerte sikeresnek. Ezt végül 30 nappal elhalasztotta, majd március 4-én életbe léptette. March 6-án megkezdődtek a vámintézkedések az autóiparra, majd a szabadkereskedelmi paktum alá tartozó összes további termékcsoportra is.

Február 10-én 10%-os vámemelést rendelt el Kínára, amelyet március elején további 10%-os emelés követett, ami összesen 20%-kal növelte Kínából való import terheit két hónap alatt. Az első elnöksége alatt, 2018–2019 között már 10–25%-os vámokat vetett ki, míg a mostani emelés erre rakódott rá.

Március 12-én 25%-os védővámot vetett ki az acél- és alumíniumimportra, hasonló vámtarifát pedig a teljes autóipari behozatalra is kiterjesztett. Április 2-i hatállyal kölcsönös vámtarifák bevezetését ígérte, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok minden állammal szemben arra a szintre emelné a behozatali vámot, amit az adott gazdaság az amerikai importtal szemben alkalmaz.

Ez a vámháború eddig már több kézzelfogható eredményhez vezetett: az amerikai tőzsdeindexek február közepe óta több mint 10%-ot veszítettek értékükből, a piaci bizonytalanság miatt. Elemzők sorra rontják az amerikai növekedési várakozásaikat, figyelembe véve a jegybank emelkedő inflációs nyomását is. A kereskedelmi hiány érdekében a helyzet rövid távon inkább fokozódott (az importőrök a vámemeléstől tartva feltöltik készleteiket), de hosszabb távon sem sok esély van a deficit csökkentésére.

Ahogy Trump minden lépésénél, itt is felmerült, hogy a volt elnök és stábja valamilyen ötdimenziós sakkjátszmában próbálkozik, és a vámháborús retorikával a globális pénzügyi rendszer tágabb átalakítását célozza meg. Elemzők egy másik csoportja azonban kétkedik abban, hogy lenne bármiféle átgondolt rendszer a háttérben.

Az Egyesült Államok költségvetési politikája is jelentős mértékben hozzájárul a kereskedelmi deficithez, mivel az USA költségvetése legutoljára Bill Clinton elnöksége alatt volt egyensúlyban. Az egyensúlytalanságok kiigazítása sokkal hatékonyabb gazdaságpolitikai eszközökkel is megoldható lenne, például egy progresszívabb adórendszer bevezetésével vagy a munkaerő átképzésével.

A Trump-féle vámpolitika emelheti az inflációt, ami vág a még élénkebb gazdasági növekedéssel szemben. Az elnök teóriája, miszerint a nagyobb vámok segítenek az amerikai ipar védelmében, megkérdőjelezhető, hiszen a magasabb vámok a termékek árát növelik, így a fogyasztók kevesebb áru vásárlására lesznek képesek.

Mindezek mellett Trump megjegyzései a vámtarifák teste tükrözik a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok átalakulását, amely végeredményben a globális gazdaság legfontosabb kérdéseihez is elvezethet. Az Egyesült Államok és más kereskedelmi partnereik közötti viszony jövője többek között a különféle tarifális újraértékelések hatásaitól is függ.