Hiányoznak a pizsipartik? Talán rossz korban születtél! A középkorban a közös alvás teljesen normális és elterjedt volt, sőt, általános gyakorlatnak számított.

Hasonlóan a modern korhoz, itt is sok esetben egész családok osztoztak egy ágyon, ami nemcsak a kényelmet, hanem a házaspárok szexuális életét is jelentősen befolyásolta. Az alvási szokások azonban változtak a különböző országok, kultúrák és társadalmi rétegek között.

A gyakorlat azt mutatta, hogy az írnokoknál például szokás volt, hogy az anya és apa középre feküdt, míg a lányok a fal felé, a fiúk pedig az ágy másik oldalán helyezkedtek el. A legkisebb gyerekek mindig a szülők közelében aludtak.

Az írnokoknál a látogatók, cselédek és barátok is csatlakozhattak a közös alváshoz – valójában ez egy olyan gyakorlat volt, ami a közvetlen közelséget fokozta. A közös alvás révén a kínos helyzetek elkerülése érdekében sokféle szigorú társadalmi konvenció alakult ki, például kijelölt alvási pozíciók, hogy elkerüljék a nem kívánt testi érintkezést.

Ez a szokás a fogadókra és az út menti szállásokra is kiterjedt, ahol a privát szobák ritkaságnak számítottak, így gyakran vadidegenek kerültek egy ágyba. Ennek hátránya, hogy sosem tudtad, mennyire higiénikus az útitárs, nem is beszélve a horkolásról. Pozitívumként azonban a közös alvás remek alkalmat biztosított tartalmas éjszakai beszélgetésekre, amit még a nemesek is kedvelhettek, akik saját szobával rendelkeztek.

Furcsa, de nem csak az alvás mikéntje volt szokatlan a középkorban. Számos írásos emlék tanúsítja, hogy az emberek gyakran két részletben aludtak: egyszer éjszaka, majd reggel. Ez a kétfázisú alvás Angliában, Franciaországban, Olaszországban, sőt, sőt még Afrikában és Délkelet-Ázsiában is elterjedt.

A szokás regionálisan változott: például egy 1555-ös brazil beszámoló szerint a Tupinambá nép az első alvás után vacsorázik. Egy másik, 19. századi ománi beszámoló szerint a helyi lakosok 22 óra előtt visszavonultak az első alvásra.

A 17. században egy tipikus este a következőképpen zajlott: 21 és 23 óra között – azok, akiknek volt szalmával kitömött matracuk, leheveredtek és aludtak pár órát. A szegényebbek a padlóra kényszerültek, gyakran takaró nélkül.

23 óra körül – ebben az időszakban az emberek elkezdtek felébredni az első alvásukból. Az éjszaki ébrenlét 23 óra és 1 óra között tartott. Az ébredés természetes volt, külső zajok nem befolyásolták, és ébresztőóra is csak jóval később került bevezetésre.

A következő ébrenlét alatt sok hasznos dolgot csináltak. Gyertyafény mellett tűzifát helyeztek el, gyógyszereket vettek be, és mosakodtak. A parasztoknak az ébredés után komolyan neki kellett állniuk: ellenőrizték a haszonállatokat, házimunkát végeztek, és ruhát foltoztak. Az éjszaka kedvezett a bűnözőknek is, akik ebben az időben voltak a legaktívabbak.

Miután néhány órát ébren töltöttek, általában visszatértek az ágyba, majd reggelig aludtak – attól függően, mikor feküdtek le.

Ezt a szokást később a keresztények is átvették, akik felfedezték a hajnali órákban rejlő lehetőségeket. Ekkor zsoltárokat mondtak és gyóntak. A kétfázisú alvás végül a 19. század környékén tűnt el, a modern órák megjelenésével és az ipari forradalom következményeként.

Ez a különös alvási gyakorlat napjainkban is érdekes témát szolgáltat a történelem iránt érdeklődőknek!